A kígyóvá változott királykisasszony- A diósviszlói vár története

A MAI Diósviszlónak – régen csak Viszlónak emlegették – volt egy messze híres vára. Nyomai most is ott láthatók még a falu temploma alatt, az iskolakertben.

A vár köveit sok magyar és török vér áztatta valamikor. Földig lerombolva hevertek itt az erős falak, amíg jó régen a falu a mai helyére nem települt. Akkor szedték ki mind a köveket, és építették belőlük a viszlóiak az új templomot.

Azt beszélik az öregek, hogy a vár helyén, jó mélyen a földben, nagy vasajtó van, amelyen be lehet menni a vár alagútjába. Hogy ez hova, merre vezetett, azt ugyan ki tudná ma már megmondani? Egy bizonyos: akárki próbálkozott eddig azzal, hogy végigjárja az alagutat, pórul járt. Volt olyan tanító is itt, aki fiatal életével fizetett a kíváncsiságért. Annyit mégis mindenki tud az öregek szavaiból, hogy az alagút átvezetett a hegyen, és ott végződött valahol a Felső-erdőben levő Silli-árokban.

Az is biztos még, hogy nem viszlói vár volt ennek a neve, hanem duzsloki. Valami igen régi nótából tudják a népek, mert az így mondja:

Messze szállna híre a duzsloki várnak,


Kövei ha egyszer beszélni tudnának!


Láttak ezek sok kínt, több száz nehéz évet,


Csalfa álnokságról sokat mesélnének!

Hanem az is igaz, hogy nemcsak ez a nóta, a vár sok köve, meg a mélyen betemetett alagút maradt meg! Ha hiszi valaki, ha nem, minden alkonyaton eljön a várnak egy régi lakója: egy hosszú, embervastagságú kígyó, és úgy zokog ott a környéken, mintha valami leány sírna.

Azt mondják az öregek, hogy ez nem lehet más, csak a duzsloki vár messze híres aranyhajú kisasszonya. Hogy hogy jutott erre a sorsra?

Úgy esett a dolog, hogy a kisasszonynak szépségére hét országban sem találhatta volna senki a párját. Hanem az is illett erre a kisasszonyra, amit a nóta mond:

Haj, ha egyszer szeretnék még valaha,


Szőke kislány nem kellene, csak barna,


Csak a barna tud szeretni igazán,


Hej, a szőke állhatatlan, csapodár!

Nem volt bizony ennek állandó természete! Úgy játszott a legénnyel, mint macska szokott az egérrel. Játszhatott is velük, mert ismerte a duzsloki várkisasszonyt a messze vidék minden jobb módú legénye. Szinte egymás kezébe adták itt ezek a kilincset, és mégis mindegyik azt hitte, hogy őt szereti a kisasszony.

Hanem igazán szívből nem szeretett senkit! Amikor estefelé ki-kiült a vár ablakába, mindig azon kesergett, hogyan is tud ő ilyen lenni. Talán azt sem tudta, mennyi vagyona, kincse van, nem tudta, hogy a sok közül melyik ruháját válassza, csak azt tudta, hogy mennyire boldogtalan. Még a mezítlábas libapásztorlány is százszor boldogabb volt nála, mert volt valakije, akivel összemosolyoghatott.

Akármilyen szépen sütött reggel a nap, a kisasszony akkor se tudott szívből örülni. Lement a várkertbe, nézegette a gyönyörűbbnél gyönyörűbb rózsákat, amiket ha más nézegethet, annak kiugrik a szíve a gyönyörűségtől. Ő meg nem tudott választani közülük, mert amikor az egyiket letörte volna, már egy másik tetszett neki, ha azt nézte közelebbről, már szaladt egy harmadik rózsához. Így ment ez sokáig.

Egyszer, amikor már az anyja is megszidta, hogy miért hitegeti, csalogatja a sok derék legényt, arra gondolt a kisasszony, hogy ideje lenne vőlegényt választana. Választott is. Alig múlt el egy hét, rájött, hogy azt sem szereti. Meg is csalta.

Amikor a másik héten újra szólt az anyja, megint választott valakit magának. Egy hét múlva kiderült, hogy azt is csak hitegette, Újra azt érezte, hogy neki talán nincs is szíve, úgy el tud bánni a legényekkel. A harmadik héten az apja állította szóra. Megijedt a kisasszony és fogadkozni kezdett. Megígérte az apjának, hogy ahhoz megy feleségül, aki a legközelebb jön, és úgy érzi róla, hogy azt szeretni tudná. Az apja nem is sürgette tovább. Volt egy derék legény ismerőse, annak szólt, hogy szívesen látná a házuknál.

El is jött a legény vendégségbe. Kezdtek összemelegedni a fiatalok. Néhány hét múlva már együtt sétáltak a kertben és nézték, hogy mennyi szép virágot hoz a tavasz. Már megvolt az eljegyzés is, és a legény boldogan tervezgette az esküvőt.

Mindenki azt hitte, még a szülei is, hogy megváltozott a várkisasszony. Hanem a népek többet tudtak, mint a szülők! Egyszer itt, másszor ott látták a kisasszonyt, amint bújkált valakivel az erdőben a szülei tudta nélkül. Csalta meg hitegette minden nap a vőlegényt.

Hanem a dolog annak is a fülébe jutott! Egyik este megkérdezte a lányt, mi igaz a szóbeszédből. A lány tagadott mindent. Csakhogy a legény nem tágított, mert maga is látta őt valakivel. A lány fogadkozni kezdett, aztán pedig mosolyogva azt mondta a legénynek: „Se föld, se ég be ne fogadjanak, váljak kígyóvá, és itt gyötrődjem ítéletnapig, ha megcsaltalak!”

Még jóformán ki sem mondta az utolsó szót, valami rettenetes dübörgés, morgás hallatszott. Megingott a kastély. A legény megfordult, és futott, ahogy a lába bírta. Ez volt a szerencséje. Alig ért ki a várból, megremegett a föld és a várhely elsüllyedt mindenestül. A hatalmas falaknak csak a romjai látszottak ki a földből. A bedőlt várpincében ott él ma is a kisasszony, akit saját átka változtatott kígyóvá, és aki a földindulás óta így jár föl sírni a romok közül.

Aki hallja, nem tudja sajnálni, mert egyedül a maga álnokságának és átkozódásának köszönheti ezt a sorsot.

Forrás:

Rejtett kincsek nyomában – Baranyai Füzetek – Pécsi Szikra Nyomda, Pécs 1960